Jó estét !
Tudom, hogy most egy ideje nem posztolgatok rendesen, de szerintem ez érthető, egyenlőre minden időmet a családomra és a barátaimra szeretném áldozni. :)
Elképzelni sem tudjátok, mennyire furcsa volt itthon lenni. Máltán az utolsó napon ugyanúgy keltem, ahogy a szokásosan többi napon, aztán megláttam a szoba közepén sorakozó bőröndöket és leesett, hogy eljött ez a nap. Az utolsó nap, amitől annyira féltem, amit annyira nem vártam, íme itt van június 29. Reggel kaptam üzeneteket máltaiaktól és otthoniaktól egyaránt. A szívem egyik fele sírt, a másik nevetett, épp így az üzenetek egyik fele szomorú volt, a másik pedig vidám.
Aztán jött a perc mikor utoljára körbementem a házban, utoljára megöleltem a " második családom" és beültem a kocsiba. Az egész út a reptérre jó hangulatban telt, nem az a tipikus már a kocsiban sírok és csend van. Nem. Igaz, mikor utoljára felnéztem az ablakomra, a szobámra, arra a helyre, ami 10 hónapig otthonom volt engem is elfogott a sírás. A reptéren feladtunk mindent, egy elég nagy többlettel túlléptem a 20 kilót, de megúsztam szerencsésen és elfogadták. 20 perces elköszönés, ölelkezés, sírás, nevetés után elindultam a kapum felé, ahol is már régen ki volt írva, hogy utolsó hívás. Én voltam az utolsó, aki azon a napon Budapestre indult Máltáról. :)
A gépen egy idős házaspár mellé kerültem, szerencsére még előző nap becsekkoltam így ablak mellett ülhettem és utolsó pillantást vethettem álmaim országára...
Ahogy felszállt a gép én már sírtam... Szinte hihetetlen érzés volt, ahogy felszálltunk és tudtam, hogy az elkövetkező elég hosszu időben nem fogom látni a szigetet. Már akkor hiányzott, de ahogy felülről láttam San Gwannt, Mdinát, Pacevillet... Mindenhez emlékek sokasága kötödött és fejemben pörgettem a kis filmeket és próbáltam megjegyezni minden képet, nehogy véletlenül elfelejtsek bármit is.
2 óra után végre Magyarország felett voltunk, átrepültünk a Balaton felett, ahol már örömömben potyogtak a könnyeim, hogy itthon vagyok és itt is maradok.. :)
Az én időm, az én cserediák évem június 29.én lezárult, de szívemben örökké egy cserediák maradok. :)
Egyenlőre itthon is jól telik minden, próbálok visszailleszkedni, próbálom behozni azokat a lemaradásokat és találkozni mindenkivel. Még most is van olyan ember, akivel nem találkoztam és olyankor vicces az emberek reakciója. :)
Szóval ennyi volt. Itt a vége. Elmondhatatlanul hiányzik Málta és tudom, hogy mostmár ott is van egy otthonom. Tudom, hogy ott is vannak barátok, ott is hiányzok valakinek, de most az életemet itt kell folytatnom és amint lehet visszamegyek ! :)
xx.
D.
