50 ~ SUNDAY FUNDAY

• Muzsika

I still look for your face in the crowd

Oh if you could see me now

Minden egyes nap... :)

49 ~ SCHOOL LEAVING CEREMONY

Nemrég zajlott le iskolámban a szalagavató ünnepség, amire a végzősök már hónapok óta készültek. Talán egy picit a színfalak mögé láthattam, hiszen a volt osztályom is idén végez és én ott állhattam velük a színpadon, mellettük lehettem azokban az utolsó nyugodt pillanatokban, amikor még nem kezdődött el az érettségire a hajtás, az utolsó percek, amikor mindenki együtt van és az utolsó percek, amiket együtt élhettem át velük, hiszen ki tudja mikor lesz ilyen pillanat újra? :)

Be kell vallanom nagyon sokat készültem erre a bizonyos napra és féltem is tőle. Féltem attól, hogy elsírom magam, amikor a színpadon állok és persze olyan apróságoktól is, hogy leesek a lépcsőn magassarkúban. 

Mikor először hallottam az ötletet, hogy én leszek az osztályfőnök mellett a szalagátadó képtelenségnek hittem. Persze jogos volt a kérés, hiszen volt osztálytárs gyanánt nem találhattak volna alkalmasabb embert a posztra. Már akkor hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy ott lehetek majd azon a színpadon, mikor mindenki megkapja a gimnázium elvégzéséért járó szalagot. 

Nyilvánvalóan a végzősöknek fontosabb volt ez a nap, mint nekem, de én mégis boldogabb voltam, mint azt elmondani tudnám, hiszen a barátnőim is szinte tőlem kapták a szalagot. :)

A műsorukat látva sírni tudtam volna, hogy én nem állhatok most köztük, én nem táncolhatom velük a keringőt és nem énekelhetem velük együtt a dalokat ott lent, azonban-amit talán más nem tud átérezni csak a kimaradt cserediákok- az érzés, hogy hiába mentél el gondolnak rád, mindennél jobb. :) Hiába nem vagyok tagja az osztálynak másfél éve, hiába nem találkozom velük mindennap és hiába nem vagyok ott velük a dolgozatoknál, hogy lelket öntsek mindenkibe mégis gondoltak rám, beleraktak a videójukba....Jöttek a közös képeink, pörögtek az emlékek és egyszer csak az vettem észre, hogy én is sírok, még ha nem is velük a színpadon, hanem fent az erkélyen. Akkor ott egyetlen percre megfordult a fejemben, hogy miért hagytam itt őket, de bele is nyugodtam, hogy hiába gondolom most ezt, Málta minden percet megért és talán elhagytam egy ilyen csoda osztályt, de kaptam helyette egy másik csodát. :) 

Akkor és ott szombaton fent az erkélyen, egy másik lányzóval ülhettem együtt, aki Dániában tanult és éppúgy  hagyta el az osztályát, mint én. Talán ő volt az egyetlen, aki megértette, mit érez egy ember, amikor élete egyik részét látja elballagni, hiszen átélte ő is! :) 

Aznap 3 cserediák állhatott a színpadon a volt osztályával, talán utoljára,elszorult szívvel. 

Szeretném megköszönni itt és most újra a volt osztályom minden tagjának, hogy engem választottak és én lehettem ott velük a szalagavatójukon! Köszönöm Nekik, hogy az osztály tagjának tartanak és én is kaphattam velük együtt szalagot! Köszönöm, hogy rám gondoltatok és köszönöm, hogy egy ilyen csodálatos osztály tagja lehettem 2 évre ! :)

Sok-sok sikert kívánok mindenkinek az érettségire és a további élethez is ! 

xx

D.

48 ~ BE MY VALENTINE. NO.

Hiába megy a nagy népszerűsítés, a nagy imádat valahogy sosem voltam Valentin-nap függő,inkább az Anti-Valentinosok pártján állok. Őszinte leszek tényleg azért, mert még soha semmi jó nem történt velem február 14.én. Sőt mondhatni az összes rossz arra a napra korlátozodott. Január elejétől jó volt minden és végül február 14.-ig tönkrement még az is, ami túl jó volt a létezéshez...

Idén úgy döntöttem nem lesz szomorú csütörtököm, hanem még ha elfeledkezni nem is tudok erről a napról, másra korlátozom figyelmem és talán így könnyebb lesz "túlélni" a csütörtököt !

Tegnap valahogy úgy éreztem magam, mint ez a macska a képen. Mindenhonnan jöttek az idézetek, a képek, kiért ki mit tesz, hova mennek vacsorázni, mit esznek, ki mit vesz fel, gyertyafény itt ott amott, szerelem a levegőben mindenhol. A másik véglet pedig mikor posztolják a szomorú, önsajnáló idézéteket, egyedülálló vagyok, vodka lesz a valentinom( nem rossz ötlet amugy) szintű képeket. Ez volt az, amit én is el akartam kerülni, hiszen még ha elhinni nehéz is, pasi nélkül is van élet, néha talán egyszerűbb is, mint velük...!

És tudod mit? Ez volt az első olyan Valentin-napom, amikor határozottan tudtam azt, mi kellene, ahhoz, hogy jó történjen és még így is, hogy nem kaphattam meg, így is boldog voltam, mert tudtam, hogyha nem lenne ez a frány távolság: itt lenne, velem. :) 

Azért így utóirat gyanánt: Boldog Valentin-napot mindenkinek! :)

xx

D.

47 ~ HOW TO PUT IT

Őszintén szólva nem is tudom hol kezdjem ezt a bejegyzést, hiszen nehéz azokról az érzésekről írni, amiket talán sosem mondunk ki és sosem beszélünk róluk. Azt hiszem  itt az ideje magamnak is bevallani...
Minden egy verssel kezdődött.Mai napon Ady Endre egyik művét kellett vinnünk magyar faktra. Egy olyan verset, ami nem ismert és az első kötetében található. Olvastam többet, keresgéltem, de épp úgy, ahogy mindenki megtalálja a hozzáillő dolgokat, én is megtaláltam az én versem. Lássuk is mi volt az:
Láttalak...

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
»Édesem, szeretlek!«

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: »Szeretlek!«

Túl sok rész van a versben, mely igaz az életemre. Túl sok olyan utalás, amely átfordítható és értelmezhető saját helyzetemre. Hogy is állunk most? 1400 kilométer van közöttünk és majdnem 1 évvel az első találkozásunk után vagyunk. Egy év, azaz 365 nap. Borzasztó sok idő. 7 hónapja vagyok itthon és még  nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe, mi lenne ha itt lenne velem. Nem volt olyan nap, hogy ne néztem volna meg a képeit. Nem volt olyan nap, hogy ne emlékeztem volna vissza, hogy is volt a mi kis történetünk együtt. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe a mosolya. Nem múlt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe, hogy váltunk el egymástól...
Az egyetlen, ami belőle maradt az emlékek. Nincs kép, nincs videó, csak az emlékek. Egyetlen karkötő van a kezemen, ami nap, mint nap emlékeztet, a Vele eltöltött utolsó két hétre. Remélhetőleg hamarosan lecserélhetem egy újra.
Amíg kint voltam fel sem fogtam, hogy mennyi jelent nekem ez az egész, csak miután visszatértem döbbentem rá mennyire nem becsültem meg az együtt eltöltött perceket, mennyire nem használtam ki, hogy elmondjam Neki mit érzek.
Nincs túl sok alkalom életünk során, mikor lehetőséget kapunk arra, hogy helyére tegyük a hibákat, amiket elkövettünk, de én most megkaptam. Azt hiszem elég sok időm volt gondolkozni, kitalálni mi legyen, mit kéne tennem és rájöttem. :)
Sosem kell más, csak kimondani, amit érzünk, elmondani, megosztani a másikkal és nem magunkba tartani. Nem kell várni a megfelelő pillanatra, mert sosem jön el. Nem kell hitegetni magunkat, hogy majd máskor. Ki kell mondani, vállalva ezzel a következményeket!
Nem várok sokat, hiszen tudom mit fog mondani. Tudom, mi lesz a válasz. Tudom, hogyan fogja mondani, milyen mozdulatokkal, hiszen ismerem.
Ha kívánhatnék egyet az lenne, hogy itt legyen,megölelhessem egy percre és azt érezzem, hogy minden rendben lesz, még ha nem is úgy van... :)

xx
D.